Megvolt a leghosszabb hetem. Régen futottam nyolcvan kilométeres hetet. Bár, ha őszinte akarok lenni, az ultrások között ez nem is kifejezetten számít kiemelkedően soknak. Vannak, akiknek a száz-százhúsz kilométer az alap. De ismerek olyat is, aki kétszázötven (igen, jól olvastátok, 250, nem hazudok, KÉTSZÁZÖTVEN) kilit fut hetente. Én egyrészt ennyire kretén azért nem vagyok. Még. Na jó, nem, tényleg nem. Erre a szintre nekem már nem célom eljutni. Erre a szintre már nem vágyom. Megelégszem azzal, hogy teljesítettem a saját nyolcvan kilométeremet. Ráadásként senyvedtem egy órát a bringámon tekerve. Aztán a medencében úszva.
Megvolt a leghosszabb hetem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szívott le. A combjaim nehezek. A lépcsőzés nem kifejezetten esik jól. Folyamatosan éhes vagyok. Pedig annyit eszek, mint egy ló. Bár a luteális fázisban és napi átlag 2500 kilokalóriát égetve ez normálisnak minősül. Fáradt vagyok. És izgatott. De közben valahogy nyugodt.
Most nem készülök megszállottan. Nem körözök heti háromszor két órát négyszáz méteres rekortánon. Nem veszek minden reggel jeges zuhanyt. Nem mantrázok minden este a tükörbe nézve. Nem hallgatok a szükségesnél több David Goggins podcastot. De ami a legfontosabb, nem matekozok, hogy hány óra, hány perc, hány másodperc alatt érek majd be a célba.
Mert nem szeretném, hogy ez az évem csak és kizárólag a célba érésről szóljon. Mert a tavalyi évem csak és kizárólag erről szólt. És a végén már a heti nyolcvan kilométert is kétszázötvennek éreztem.
Az idei év más lesz. Idén szeretnék másképp hozzáállni a futáshoz. Idén nem csak az eredményekért szeretnék futni. Azért meg pláne nem, hogy bárkinek bármit bizonyítsak. Erre elég volt a tavalyi év. Az idei év más lesz.
Megvolt a leghosszabb hetem. És van még három hét a rajtig. Fáradt vagyok. Izgatott. De legfőképp nyugodt. És remélem, hogy ez a nyugalom nem csak a következő három hétben, de az egész hátralévő évben végigkísér majd.