Eltelt egy hét a száz kilométeres országos bajnokság óta. Már nem nyalogatom a sebeimet. Már nem ébredek arra hajnalban, hogy szétrobbannak a combjaim. Már nincsenek gyomorparáim a tetemes mennyiségben elfogyasztott energiagél következtében. Azon viszont továbbra is sokat agyalok, mit kellett vagy tudtam volna máshogy csinálni, hogy megfussam azt, amit terveztem. Mert sajnos ez az ultrám sem alakult a tervek szerint.
Tapasztalatszerzésnek viszont, kiváló volt ez a hétvége is. Ismét rengeteget tanultam a futásról, a frissítés fontosságáról, a testem fizikai szükségleteiről és arról, mennyit számít a segítők jelenléte. Ebben a beszámolóban igyekszem nemcsak az élményeimet és érzéseimet megosztani, hanem azokat a tapasztalatokat is, amelyek talán hasznosak lehetnek mindazok számára, akik kacérkodnak egy hosszabb, akár ultra távú verseny teljesítésének gondolatával.
Kedves Olvasó!
Ha szereted a szenvedésről szóló, cizellált stílusban íródott beszámolókat, olvass tovább. Ellenben, ha egy tíz és fél órás futás alatt szerzett tanulságokról olvasnál röviden, keresd a félkövérrel kiemelt részleteket.
Az idei 100 kilométeres Országos Bajnokságot Balatonszemesen rendezték. Az “útvonal” egészen ideális volt, egy 957 méteres, teljesen lapos, aszfalt pályán kellett köröznünk. A rajtot szombat reggel hét órára időzítették, ami akár még kényelmes is lehetett volna. Ha péntek este leutazunk a helyszínre. Ehelyett, szombat hajnalban fél ötkor indultunk Budapestről. Úgy, hogy péntek este tízkor értem haza egy születésnapról. Ezt követően kezdtem el összecsomagolni a ruhákat, frissítést és úgy kvázi mindent, ami a szombati akcióhoz szükségeltetett. Végül hajnali egy körül sikerült elaludnom. Ez, ha felfelé kerekítek, sem eredményez több, mint három óra alvást. Az első konklúzió rövid és egyértelmű: versenyt megelőző este nincs programozás. Pihenés van. Akkor sem, ha nem iszok alkoholt. Akkor sem, ha csak pár órát maradok. Akkor sem, ha tudatosan és makacsul ragaszkodok ahhoz, hogy megőrizzem a szociális életem a munka és a futás mellett. Vannak pillanatok, amikor priorizálni kell. És ez egy ilyen pillanat volt. Vagyis kellett volna, hogy legyen.
Szóval kellően nyúzott állapotban voltam, mikor elindultunk Balatonszemesre. Az alvásdeficit nem segített kiheverni az OB-t megelőző hétvégét sem. Ahogy sok munkatársam, én is sikeresen elkaptam valami ocsortány vírust, ami úgy ledöntött a lábamról, hogy a versenyt megelőző hétvégét lázasan vergődtem át. Antibiotikumot nem írt fel a háziorvosom, Neo Citrant (amit javasolt) viszont nem fogyaszthattam, tekintve, hogy tiltott doppingszernek minősül. A lázam Ibumax fogyasztásával próbáltam levinni (szerintem az egyik legjobb szteroid mentes, ibuprofen alapú fájdalomcsillapító, ami itthon kapható). A lázas meglepetés következtében négy edzést hagytam ki. Az étkezéseim számát pedig akarva-akaratlanul is napi kettőre redukáltam. És noha bármennyire is szeretem a taperinget (verseny előtti edzésterhelés csökkentése) és a zöldséglevest, ennek a kényszerpihenőnek és diétának a testem most nem kifejezetten örült. Fáradt voltam. A szénhidrátraktáraim hiányosak. A keringésem zavart. A pulzusom pedig indokolatlanul magas. Ilyen feltételek mellett pedig nem volt meglepetés, hogy a futás közben tapasztalt nehézségekre érzékenyebben reagált a szervezetem.
Szombaton (az előző héthez képest) igencsak meleg volt. Reggel hétkor még kényelmes tizennégy-tizenöt fokban rajtoltunk. A hőmérséklet viszont szépen lassan kúszott felfelé, úgy, hogy délben már elérte a huszonhárom fokot. Ez egy hosszútávfutó szempontjából nem túl ideális. Aktív kardió tevékenység végzése közben ugyanis akár tíz fokkal is növekedhet a hőérzetünk. A testem pedig ezt nem kezelte túl jól. Az első ötven kilométert stabilan lehoztam öt harmincas-öt negyvenötös kilométerekkel. Az órám sajnos nem működött tökéletesen, ezért nagy segítség volt, hogy Gábor a pálya széléről mondta, hány perces köröket futok. Ötven kilométerig magabiztosan haladtam. Ezt követően kezdett el megtépázni a meleg. Két segítőm is volt a frissítőasztalomnál Beka és Márk személyében. Amellett, hogy készségesen adogatták az előre kimért folyadékot (500ml izotóniás ital 9gramm BCAA-val + 100-200 ml víz/óra) és a sótablettát, a ruháimat is folyamatosan vizezték, ezzel is enyhítve a hőséget. Emellett, külön köszönet illeti Nemes Lacit, aki pályabíróként tevékenykedett, de látva kínlódásomat, önként és dalolva szerzett nekem a fekete baseball sapkám helyére egy fehéret, amit mielőtt átadott volna, jól telepakolt jéggel. Mert szerencsére jeget is készítettek a szervezők a központi frissítő asztalhoz. A jegelés mellett, megveregetem a saját vállam, hogy végre megfelelő mennyiségű naptejet és vazelint kentem magamra. Előbbit az arcomra, dekoltázsomra és karjaimra. Utóbbit pedig a hajlataimba. A képletből egy tényező maradt ki: leukoplast a melltartó és a bokámra rögzített chip alá, amivel még hatékonyabban tudtam volna megelőzni a kidörzsölődést és a hólyagosodást.
Szóval a táv első felének megtétele után kezdett beszakadni a tempóm. Majd hatvan-hatvanöt kilométer környékén jött az első gödör. Egy gyors mosdószünet után, miközben próbáltam feltápászkodni a wc-ről, éreztem, hogy szédülök és kezd elhagyni az erőm. Botorkáltam egy kört ebben az állapotban, majd eszembejutott a gondolat, amit a versenyt megelőző pár nappal egy podcastban hallottam. Ha beüt a krach, kezd elszállni az energia, jön a szédülés és a negatív spirál, azt nem kétségbeeséssel és hisztikével kell orvosolni. Hanem gyorsan felszívódó szénhidrátokkal. Mert több, mint valószínű, hogy nem a világvége eljövetele a probléma. Hanem az alacsony vércukorszint. A kellően édes és még ragacsosabb Nduranz energiagélem, amiből óránként egy csomagot fogyasztottam (energiatartalma 180 kcal, ebből 45 gramm szénhidrát - ebből az első öt óra alatt vittem be annyi energiát, mint egy hete lázasan egy egész nap alatt) egyre kevésbé volt kívánatos és egyre jobban masszírozta (nem jó értelemben) a gyomromat. Még úgy is, hogy óránként magamba erőltettem egy karika citromot is. Ennek fogyasztását melegebb időben egyébként minden futónak és nem futónak javaslom. A citrom tele van ásványi anyagokkal, vitaminokkal és savakkal, amelyek segítik az energiatermelést és az izomműködést. Jobb esetben pedig egy szénhidrát többlet okozta gyomorgyörcsöt is enyhíti. Gél helyett próbáltam banánt és ananászt csipegetni a központi frissítőnél, de valami “erősebbre” volt szükség. Az erősebb alatt pedig a kólát és a koffeint értem. A hétköznapjaim során - néhány kivételtől eltekintve - igyekszem mindkettőtől távoltartani magam. Ultrázás közben viszont, mind a kóla, mind a koffein életmentő tud lenni. Előbbivel magam is készültem. Beka és Márk részéről szuper ötlet volt, hogy a kólát felvizezve töltötték a kulacsomba. Emellett köszönet illeti Kozma Rolit is, aki miután meghallotta, hogy gyomor és cukor paráim vannak, a kezembe nyomta a Hammer koffeinnel felturbózott, elektrolitos pezsgőtablettáját. Ez a kóla mellett szintén nagy segítséget jelentett.
Bő egy óra kellett ahhoz, hogy kimásszak ebből a gödörből. Bő egy óra alatt, de végül sikerült. Innentől kicsit megtépázva, fokozatosan lassulva és néha könnyes szemekkel, de kaptattam tovább. Egészen nyolcvan-nyolcvanöt kilométerig. Ahol a bal lábam/csípőm kezdett bejelezni, egy erős fájdalom kíséretében. Először nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, tekintve, hogy általában inkább a jobb csípőm szokott vacakolni. Viszont mivel itt 957 méter megtétele alatt négy bal kanyart kellett bevennünk, már több, mint nyolc órája, érthető volt, hogy a bal oldalam elkezdte megadni magát. A mozgástartományom egyre inkább szűkült, a lépéseim hossza egyre inkább csökkent, a lábam megemelése pedig egyre nagyobb fájdalommal járt. Próbáltam összeszorítani a fogaim és tűrni a fájdalmat. Egy bizonyos idő után viszont már nem bírtam tovább ignorálni a dolgot. Végül, úgy döntöttem, kérek a frissítőimtől egy Ibumaxot, reménykedve, ez enyhíti a szenvedésemet. Mielőtt bárki megkövezne, kihangsúlyoznám: a futás és a fájdalomcsillapító nem jó kombó. Azonban van olyan szituáció, amikor egy (szigorúan nem szteroidos!) készítmény nagy segítség lehet. Ez a szituáció ilyen volt.
Nagyjából fél óra kellett, hogy az Ibumax elkezdje tenni a dolgát. A fájdalom enyhült. Viszont a fizikai és mentális fáradtság egyre inkább úrrá lett rajtam. Igyekeztem tartani magam a futáshoz, viszont voltak pillanatok - kilenc óra futás után talán érthető - amikor elgyengültem és bele-belesétáltam a távba, vagy megálltam pár másodpercre. A frissítőimnek előre jeleztem, hogy ha ilyen történne szóljanak rám, rugdossanak tovább. Enni-inni egy ultrafutó tud kocogás közben is. Nem kell ahhoz sétálni, megállni meg aztán pláne nem. Szerencsémre a frissítőim kellően kegyetlenek voltak. Figyeltek, hogy eleget egyek, igyak, ne álljak meg feleslegesen vakarózni. Közben persze lesték minden kívánságom és a felmerülő nehézségeket igyekeztek proaktívan kezelni. Egy szó mint száz, sokat számított, hogy szintén sportoló/ultrafutó tapasztalattal felruházva álltak az asztal mögött.
A kilencvenedik kilométer körül futottam a leglassabb, közel nyolc perc/kilométeres tempót. Itt már elengedtem az eredeti, tíz órán belüli célbaérkezést. A lassulás következtében egyre demotiváltabb lettem, egyre többet matekoztam, hogy végül mikor érem el a századik kilométert. A lelket itt már csak az tartotta bennem, hogy a pályabíróktól kezdve, a frissítőasztalok mellett álló segítők, a még pályán lévő, vagy a sok, már árnyékban pihenő futó mind-mind szurkoltak, motiváltak és próbálták elterelni a figyelmem a szuboptimális állapotomról. Ez egyrészt igencsak jól esett - azért Maráz Zsuzsitól nem minden nap hallja egy random zöldfülű ultrázó, hogy nagyon szépen és kitartóan fut. Másrészt pedig nagy lelki és mentális doppingot jelentett. Sok sportot kipróbáltam, de olyanhoz eddig még nem volt szerencsém, hogy egy országos bajnokságon az ellenfelek és a segítőik bátorító szavakkal, frissítéssel és saját felszerelés kölcsönadásával támogatják egymást.
Végül az utolsó kilométert sikerült öt negyvenhárommal megfutni. Ez alapján arra bátorkodtam következtetni, hogy maradt még bennem kraft és nem maxoltam ki a napot. Az időeredményem is ezt mutatta. Végül negyedik helyezettként, tíz óra huszonegy perc alatt tettem meg a száz kilométeres távot, ami bruttó hat perc tizenkét másodperces átlag sebességet jelent kilométerenként. Nem voltam elégedett. Nem voltam boldog. De hálás voltam. Magamnak és a segítőimnek, hogy támogattak ez alatt a szűk tíz és fél óra alatt, ami ismét egy lépéssel közelebb vitt az ultrafutóként kitűzött céljaim eléréséhez. Ez volt a harmadik leghosszabb ultrám (a százharminc kilis UTT és a száztizennégy kilis tizenkét órásom után), ami ismét hozzásegített ahhoz, hogy jobb futó legyek.
Így egy héttel később, ha visszagondolok a hétvégére, nem érzek csalódottságot. Inkább hálát és nyugalmat. Ez a száz kilométer egyrészt, remek lecke volt. Másrészt méltó lezárása egy másfél éves fejezetnek. Harmadrészt pedig, remélhetőleg kezdete, egy több sikerrel és kevesebb senyvedéssel tarkított időszaknak. Írni fogok majd erről is. Hamarosan. Ha úgy érzem, hogy eljött az ideje.
Addig viszont, szeretném ezen a platformon is kifejezni köszönetemet mindenkinek, aki hozzájárult a hétvégéhez. Sokan vagytok, így mindenkit felsorolni nem fogok, de külön szeretnék kiemelni pár nevet:
- Evetovics-Balla Hankát, aki másfél évig egyengette a futókarrierem, kellő szigorral támogatva és olykor önmagamtól megmentve;
- Baranyai Mátét, a verseny főszervezőjét és az egyesületem, a Balatonfüredi Atlétikai Club elnökét, aki amellett, hogy ismét egy színvonalas versenyt szervezett, a futás közben végig figyelt, a célban pedig éremmel a kezében várt rám és minden egyes futóra;
- Bekát és Márkot, akik közel fél napon át vigyáztam rám és tűrték a hisztimet (bár magamhoz képest ebből most nem volt olyan nagyon sok);
- Gábort, Lacit, Rolit és úgy kvázi minden futót és nem futót, akivel a verseny ideje alatt volt szerencsém beszélgetni és mindenkit, aki minimális mértékben is hozzátett ahhoz, hogy ezt a teljesítményt így, ilyen állapotban is lehozzam.
Hálás vagyok nektek. Értetek. Remélem, sok hasonló élményben lesz még részünk.