A 100 kilis OB-ről szóló beszámolómban már említettem: Hankával elváltak útjaink. Bő másfél évig edzett, terelgetett, vigyázott rám. Szerettem az ő iránymutatásával futni. Mélyen rezonáltam a futáshoz való hozzáállásával, elszántságával, szeretetével, alázatával. De eljött az a pont, amikor úgy éreztem, új lendületre, ingerekre és környezetre van szükségem, ha tovább szeretnék fejlődni.
Az UTH-ról szóló beszámolómban már említettem, immáron új edzővel, Szabó Gáborral dolgozok. Dolgozok, mert az elmúlt két hónapot határozottan nevezhetem munkának.
Nem kürtöltem világgá, de a 100 kilis OB után csatlakoztam a Sashegyi Gepárdokhoz. Ahhoz csapathoz, akiket régóta figyeltem a távolból, csodálattal, félelemmel vegyes áhítattal és persze egy gigantikus adag izgalommal. Aki ismeri őket, tudja, hogyan edzenek. Aki nem, annak elég annyit tudnia: sajnálat nélkül.
A 100 kilis OB után ezt kértem Gábortól: ne sajnáljon.
Nem sajnált.
Egy hét pihenő után már 80 kilis hetet futottam, három résztávos edzéssel. Ez korábban a verseny előtti csúcshét volt számomra. Most ez csak a szoki.
Az elmúlt két hónap minden volt, csak egyszerű nem. Eddig az egészen vállalható futók kategóriájába soroltam magam. Most minden edzésen vért izzadok, hogy kipréseljem magamból a penzumot. És így is csak sereghajtóként kullogok a többiek mögött.
Az elmúlt két hónapban egyetlen hét sem telt el anélkül, hogy ne kérdeztem volna meg magamtól:
Van helyem a Gepárdok között?
Fogom bírni az edzéseket?
Nem fogok lesérülni, így, hogy kétszer annyit futok és résztávozok, mint korábban?
Ez a fájdalom még az egészen vállalható kategóriába sorolható?
Jó lenne ezekre a kérdésekre határozott válaszokat adni. De a helyzet az, hogy két hónap után továbbra is a sötétben tapogatózom.
Gepárdnak lenni nem egyszerű.
Gepárdnak lenni fájdalmas.
A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy átlagos csütörtöki munkanap után este hatkor harminc kilométer vár majd rám, negyven fokban, fent a hegyen. Mert az UTH után két héttel ismét a hegyen találtam magam. Ólomnehéz lábakkal és 177-es pulzussal. Az első 14 kilométer nettó szenvedés volt. Mégis, az ólomnehéz lábak és a 177-es pulzus ellenére is másfél perccel gyorsabban értem fel a hegyre. Miután nehezen, de sikeresen, lejöttem az önsajnálatról.
Gepárdnak lenni nem egyszerű.
Gepárdnak lenni fájdalmas.
Sokszor már attól zsibbadok, hogy ránézek a heti edzéstervre. Kételkedve indulok. Közel sírásig feszítem magam. Meg akarok állni. De nem állok meg. Utolsóként, ólomnehéz lábakkal, kételkedve és sírva, de lefutom, amit kell. Másnap pedig kezdem elölről.
Gepárdnak lenni nem egyszerű.
Gepárdnak lenni fájdalmas.
De Gepárdnak lenni azt is jelenti, hogy olyan futókkal veszem körbe magam, amilyen én magam is szeretnék lenni. Tőlük tanulok. Velük fejlődök. Inspirálódok. Dolgozok.
Az ultrázástól erre az évre elköszöntem. De a futástól nem. A versenyeket felváltotta a munka. A hajnali ébredéseket és a napfelkeltéket az esti, közös tempós futások. A meghitt csendet pedig a hangos nevetés.
Továbbra is futok. Utolsóként, ólomnehéz lábakkal, kételkedve és sírva. De ugyanazzal a hozzáállással: elszántsággal, szeretettel és alázattal.
Sajnálat nélkül. Gepárdként.