Szerencsés ember az, aki a szabadidejének jelentős hányadát aktív testmozgással töltheti. Még szerencsésebb az, akinek ebben a jelentős hányadban társasága is van.
Én szerencsés ember vagyok.
Egyre több futó, ultrázó barátom van. A nem futó barátaimat pedig egyre kevesebbet kell győzködnöm, hogy csatlakozzanak hozzám, akár bringával is, miközben én futok. Újonnan pedig a medencében sem vagyok egyedül, mert a csajokkal már jó pár hónapja közös pont az életünkben az úszás.
Egyre régebb óta és egyre intenzívebben foglalkoztat a hosszútávú triatlonozás. Emellett, a csajokkal még 2024 szeptemberében kitaláltuk, hogy be kéne nevezni a Balaton-átúszásra is. Az úszás, mint tudniillik, keresztedzésnek is kiváló. Ezeket összegezve, vasárnap reggelre jobb programot nem is találhatnék magamnak (kivéve talán az alvást, amit mostanában nem túl sokszor és még kevésbé rendszeresen gyakorlok).
Tizenöt évesen azért hagytam abba az úszást, mert akkor nem fért bele, hogy budapesti áron, budapesti uszodában folytassam. Szerencsés ember vagyok, mert manapság ezzel nincsen problémám. És még szerencsésebb vagyok, mert vasárnaponként nem egyedül, hanem harmadmagammal nyelhetem a Tüskében a hugyos klóros vizet.
Szeptember óta járunk edzeni Noncsival és Jogival. A Balcsi-átúszás pedig júliusban lesz. Ha osztunk-szorzunk, gyorsan kijön, hogy kb. most vagyunk a felkészülés felénél. Ilyenkorra pedig illendő lenne a táv felét nagyobb kellemetlenség nélkül teljesíteni. Többek között ezért is dobtam be, hogy nevezzünk be az Ötpróba Úszónapok 3000 méteres távjára.
Szerencsés ember vagyok, mert nem kellett sokáig győzködnöm őket. Ugyanolyan lelkesen vágtak bele, mint én. Ellenére annak, hogy ekkora távot eddig még nem igazán úsztak.
Én már párszor igen, mivel anno Dunaújvárosban úszó voltam. Fokozom az izgalmakat: volt szerencsém kipróbálni magam a könnyű- és tájékozódási búvárúszóként is. Viszont háromezer métert leúszni még uszonnyal a lábamon is gyilkos volt. Szóval, ha őszinte akarok lenni, én is izgultam. Segítség volt azért, hogy ez a 3000 méteres megmozdulás igazából 6x500 méter leúszását jelentette. Mégis, így sem volt annyira egyszerű a történet.
Sokan voltunk. Nagy volt a tömeg. Ennek következtében pedig nem egy olyan pillanat volt, amikor inkább éreztem magam bokszolónak, akit a víz alatt/bukófordulók és előzések előtt, után és közben is össze-vissza rugdostak, ütlegeltek. Sebaj, gondoltam, jó gyakorlás ez a nyári fél Ironman-re. Ott a rajt (és rosszabb esetben az úszás hátralévő része is) hasonlóan verekedős lesz. Próbáltam magam megnyugtatni. De közben káromkodtam is magamban, hogy ehhez a tömeghez olyan idegrendszer kell, amilyen a világon nincs.
Szerencsés ember vagyok, mert amikor éppen nem volt körülöttem tömeg, kifejezetten élveztem az úszást. A szembejövő hullámokat. A sebes bukófordulókat. Az érzést, hogy nem csak a lábaim, de a hátam és a karjaim is égnek végre a fájdalomtól. Mert ugye futóként ezeket általában kevésbé terhelem. De most inkább a felsőtestemet használva haladtam, tekintve, hogy a combjaimat kellően szétrobbantottam a reggeli egyórás tekeréssel, az előző napi huszonhat kilométeres, János-hegyre kaptatós és az azt megelőző nyolcszor 500 méteres intervallumos futásommal. Szóval a lábaimat most hagytam ernyedten lebegni. A karjaimmal viszont eveztem, mintha nem lenne holnap.
Szerencsés ember vagyok, mert hároméves koromra már megtanultam úszni. Gyerekként majdnem minden nyaram úszótáborokban töltöttem. Később pedig évekig versenyeztem. A medencében nőttem fel. A medencében szocializálódtam. A medence faragott belőlem sportolót. Több mint tíz év elteltével pedig visszatértem, hogy (ha egy nem is hivatalos versenyen) ismét ússzak egy tempósat.
Különleges érzés volt ismét a medencében lenni. Nosztalgikus. Természetes. Megnyugtató. Voltak pillanatok, amikor teljesen megfeledkeztem önmagamról. Az hozott vissza a valóságba, mikor csúful nekiütköztem egy előttem úszó lábának, vagy, ahogy már korábban említettem, át kényszerültem váltani bokszoló üzemmódba.
De leszámítva ezeket a kellemetlen bakikat és még kellemetlenebb ütéseket, őszintén, a rendezvényről szuper hangulatban telt.
A távot végül ötvenöt perc ötvennyolc másodperc alatt teljesítettem. Nem egy űridő, de én büszke voltam és elégedett. Az órám szerint ezen, illetve a száz és négyszáz méteres távon is sikerült új PB-t (personal best/egyéni rekord) felállítani. De erősen gyanús, hogy anno, “fénykoromban” úsztam ennél tempósabb időket is.
Noncsi és Dzsé is kitettek magukért, a PB náluk sem maradt el, nekem pedig volt szerencsém a célba érkezésüket a medence széléről megörökíteni. Így kicsit az ő örömüket is megélhettem. A saját teljesítményem mellett az övékre is büszke lehettem.
Egy szó, mint száz, sportos hétvége lett. Ez is. A Balaton-átúszásig pedig lesz még pár ilyen, mert hátra van még fél év. És ebben a hátralévő fél évben ugyanolyan lelkesedéssel nyeljük majd a hugyos klóros vizet a Tüskében, mint eddig.
Zárásként csak annyit tudok mondani: örülök, hogy én is szerencsés ember vagyok.